Pásztohy Panka
Kaposváron születtem 1977 szilveszter éjjelén. A fene nagy zimankómiatt majdnem a mentőkocsiban. Ha még néhány percig kitartottam volna, most megemlékezhetnék arról is, hogy az én fotóm is ott díszeleg a korabeli megyei hírlap színesei között. Fölötte a csupa nagybetűvel szedett cím: "Ajándékcsomagot és takarékbetét-könyvet kapott az újév első babája". Sajna egy kórteremmel arrébb sírt fel a szerencsés. De még így is elmondhatom magamról, hogy minden valószínűség szerint én vagyok az óév utolsó csemetéje.
Kései gyermek vagyok. Művész családban. Édesapám festő-, édesanyám szobrászművész. Kis túlzással a műtermükben nőttem fel. Színes festékes-tubusok, vásznak és ecsetek között. Szabadon, mérhetetlen szeretetben. Ha számba veszem a korai inspirációkat, mindenképpen meg kell említenem azt a kitörölhetetlen és örökre meghatározó élményt, melyet az jelentett, hogy testközelből láthattam, megélhettem, miként születik édesanyám kezei között a szürke kavicsdarabból mókás lovacska, vagy édesapám lapra rajzolt vonalaiból durcás sündisznó. Erős és eleven képek ezek. Számomra teljesen természetes volt, hogy az alkotás nyújtotta szabadsággal felvértezve élem az életemet, fejezem ki magam. Ma is ezt vallom hiteles "anyanyelvemnek".
 Járókás korszakom remekeit szüleim gondosan archiválták. Meglátásuk szerint, már ezekben a grafit-firkálmányokban is megmutatkozott az "érzék". Ezen a felismerésen felbuzdulva aztán elkezdtek komolyabban is foglalkozni velem. Kezdték kritikusan szemlélni a munkáimat. A szakmaiság felé orientáltak. Versenyeztették a képeimet. Egyre több időt töltöttem kiállításokon, művésztelepeken. Hazaiés nemzetközi "versenyeken" szereztem elismerő díjakat, kitüntetéseket. Kamaszkoromra azonban a fejemre nőt a "művészlét".
Elhatároztam, hogy "Anti-művész" leszek. Nem kérek tanácsot, véleményt senkitől. A magam örömére alkotok. Az elszakadást azzal tettem egyértelművé, hogy a szakirányú képzés helyett gimnáziumba mentem. Az élet azonban mégis úgy hozta, hogy a kaposvári Iparművészeti Szakközépiskolában érettségiztem grafika szakon, majd elvégeztem a Pannónia Filmstúdió "Talent" iskoláját. Megismerkedhettem a magyar animáció nagy mestereivel. Felfedeztem magamnak Walt Disney korai munkáit, Jurij Norstein halhatatlan rajzfilmjeit, melyek - úgy éreztem - utat mutatnak számomra.
 A szülői elvárásokra is tekintettel az egyetemi felvételinél még vacilláltam egy csöppet, vajon a "képző" vagy az "ipar". Végül is a Magyar Iparművészeti Egyetem mellett döntöttem. 1998-ban felvettek az animáció szakra. Az egyetemi évekről rengeteg tanúságos dolgot lehetne papírra vetni. Hogy ezt mégsem teszem, annak legfőbb oka, hogy harmadéves koromban megszületett kislányom, Lili. Sok minden átértékelődött. E folyamat lenyomata diplomafilmem is, mely egyrészt az ismeretlen világra való gyermeki rácsodálkozás és megérteni-akarás mozgó képekben való megformálhatóságát, másrészt az anyaság csak személyesen megtapasztalható és átélhető szubjektív élményét, a gyermekvárás naiv és őszinte csodáját megragadni törekvő kísérlet. Egy pillanat a TEGNAPból, mely bennem a gyermeki irracionalitás szuggesztív képiben örvénylik.
Az egyetem után animációs stúdióban dolgoztam és mellékesen - a szakmai palettát színesítendő - illusztrációs munkákat vállaltam különböző magazinoknál. Idővel azonban a grafikusi feladatok számban és minőségben is túlnőtték az animációs munkákat. Ma már a képregény-készítés világa, a gyermekek számára készített Web-oldalak vagy a gyermekkönyv-illusztrációk legalább olyan kedvesek számomra, mint egykoron volt az animáció.
>> vissza a zenés mesekönyvekhez
|
